2. Elnyomott érzelmek

"Now I look back on the time that we spent together and
I play it over and over again, but it's too late ..."

 "Visszaemlékszem azokra az időkre amit együtt töltöttünk,
újra és újra lejátszom őket magamban, de már túl késő ..."

Aznap éjjel szörnyű rémálmom volt. Megállás nélkül menekültem, futottam ahogy minden erőmből telt, de hasztalan: bárhogy futottam, bárhová bújtam is, az a valami utolért. Üldözött engem. Nem volt menekvés, nem volt kibúvó. Végül teljesen kifulladva, erőtlenül roskadtam a földre s az amitől mindennél jobban féltem... Rám talált...

Újabb hét telt el. Az öcsém állapota változatlan maradt, ha csak nem rosszabbodott. Nem mutatta semmi jelét a javulásnak, az orvosok pedig  egyfolytában arról kérdezgettek, hogy szeretném-e lekapcsoltatni James-t a gépekről. De nem... Nem szerettem volna. Tudtam hogy már csak egy csoda segíthetne rajtunk, ezért addig igyekeztem húzni az időnket amíg csak lehetséges volt. Ezekben a hetekben jóformán már csak árnyéka voltam önmagamnak. Nem érdekelt senki, és semmi. Nem beszéltem senkivel. A telefonom egyfolytában csörgött, az általam oly 'nagyra' tartott haverjaim égen-földön engem kerestek. Nagyon jól tudtam ezt, de nem izgatott. Egyik utolsó örömöm ebben a nehéz időszakban a zene volt. Amint hazaértem a kórházból, leültem fogtam a gitárom és játszottam. Rengeteg dalt írtam ezalatt a 3 hét alatt pedig nem is állt szándékomban. Csak úgy ontottam magamból a fájdalommal és keserűséggel teli szövegeket és dallamokat. Voltak más dolgok is amik ha nem is örömöt, de kis vigasztalást biztosan nyújtottak a számomra: drogok és alkohol, töménytelen mennyiségben. Esténként általában a sárga földig ittam le magam, jobbik eset volt ha másnap reggel emlékeztem az este eseményeire. Többnyire a rövidtávú memóriám  lyukasnak bizonyult.

Zihálva riadtam fel. Úgy le voltam izzadva mintha futottam volna pár kört a háztömb körül. Nem emlékeztem az álmomra, viszont valami nagyon rossz érzésem támadt vele kapcsolatban. Annyit biztosan tudtam, hogy nem életem legszebb álmát láttam az éjjel. Zaklatott állapotomhoz pillanatokon belül éles fájdalom is társult. Üdv újra reggeli fejfájás! Hát igen, ez történik ha az ember öntudatlanra issza magát. Valahogy összekanalaztam magam, előkotortam az ágy alól az utolsó doboz cigimet és rágyújtottam.

Ajjaj, nem lesz ez így jó. Útközben majd be kell ugranom egy új dobozért. - gondoltam magamban.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és beálltam a zuhany alá. Pár perc alatt elkészültem, ellenőriztem hogy minden meg van-e, majd a kórház felé vettem az irányt. Csak mikor már a taxiban ültem vettem észre, hogy nem találom a mobilom. -Ha jól emlékszem valahol az ágyon vagy a párna alatt hagytam...Vagy mégsem?- Nem akartam azzal vesztegetni az időt hogy visszamegyek érte, így is nagy dugó volt a jó öreg Nagy Almában.

Pár órás kínlódás után végre beértem a kórházba, s rögtön James szobája felé vettem az irányt. A recepciónál a már jól ismert nő azonban megállított.

- Mr. Wesley. Kérem, egy percre...

Én azonnal közbe vágtam.

- Ne haragudjon, de sietek! Egész nap feltartottak, szeretnék végre bejutni az öcsémhez. 

A nő intett két nagydarab fickónak akik fehér ruhában voltak, hogy jöjjenek közelebb.Gondolom ápolók lehettek vagy ilyesmi. Mögöttük felismertem Dr. Ryan-t az öcsém orvosát amint épp felénk tart. 

Türelmesen megvártam amíg odaértek hozzánk. Belül azonban szinte ordítottam. 

- Mr Wesley. Próbáltuk Önt elérni, üzenetet is hagytunk...- mondta kétségbeesett hangon a pult mögött álló nő.

Értetlen arccal meredtem rá. Ekkor megszólalt az orvos is:

- Mr. Wesley. Sajnos az öccse állapota a hajnali órákban kritikussá vált. A szervei sorban mondták fel a szolgálatot, végül leállt a szívműködése is. Már a gépek segítségével sem tudtuk ők életben tartani. Körülbelül 3 órával ezelőtt a testvérét halottnak nyílvánítottuk. Ahogy Ms. Evans is mondta próbáltuk Önt értesíteni, de sajnos nem sikerült. Sajnálom hogy így kellett megtudnia a hírt. Őszinte részvétem...

- Tessék? Maguk mi a fenéről beszélnek? - Könnyeimmel küszködve, feldühödten szegeztem nekik a kérdéseket.

-Uram őszintén sajnáljuk a történteket. Mindent megtettünk Mr. Wesley-ért, de Ön is tudja hogy mennyire rossz állapotban hozták be. Mi már csak stabilizálhattuk, ennél többet nem tehettünk érte.

Nem hittem a fülemnek. Egyszerűen nem fogtam fel... Kétségbeesetten indultam el a 206-os szoba irányába. Ekkor a két nagydarab fickó a nyomomba eredt, és el akarták állni az utamat. 

-Kérem Mr. Wesley! Most nem mehet be az öcsséhez!

Úgy törtettem előre mint aki meg sem hallotta a hozzá intézett szavakat. Félrelöktem az ajtóból a két kigyúrt ápolót és benyitottam a szobába. Meglepő módon nem követtek engem.

James...az én kisöcsém ott feküdt az ágyában. A látvány szinte ugyanolyan volt mint amit 3 hete minden nap láttam. A különbség csak annyi, hogy nem voltak csövek, sem gépek amik arra utalnának hogy James beteg lett volna. Ezek nélkül úgy tűnt mintha csak aludna. Lassan, könnyektől megtelt szemmel haladtam az ágy irányába az elsötétített szobában.

Leültem a nekem fenntartott székre és kénytelen voltam végső búcsút venni a számomra legfontosabb embertől...

Nem tudom mennyi időt töltöttem vele. Talán pár percet vagy órát? Nem tudtam biztosan. Nem bírtam tovább a szobában maradni, úgy éreztem megfulladok ha nem jutok ki innen.

Lassan haladva indultam meg a recepciós pult felé. James orvosa a nyomomban volt, és közölte hogy mindjárt leviszik az öcsémet a hullaházba. Mintha nem is én lettem volna, mintha csak felülről láttam volna a jelenetet megtörten egyeztem bele a dologba. A recepciós nőtől kértem egy telefont mivel értesíteni akartam a hozzátartozókat, elsősorban a szüleinket.

Hatszori csörgés után végre az anyám vette fel a telefont. Tétovázva szóltam bele.

-Szia anya. Én vagyok Shane. A kórházból hívlak...-egy pillanatra elcsuklott a hangom a fájdalomtól. - Anya... az a helyzet hogy James...

- Shane. Tudok róla. Reggel felhívott az orvosa.
-Tessék? Te tudtad? Akkor hol a fenében vagytok!? Miért nem jöttetek még be?!

-Hamarosan bemegyünk, de apádnak dolga volt...

Annyira mérges lettem, hogy akár ölni is tudtam volna.

-Tudod mit anya?! Ne gyertek be! Egyáltalán nincs rátok szükségünk!

Azzal lecsaptam a kagylót. A nővérkék a folyosón kővé dermedve álltak és bámultak rám. 

Mint egy robot vettem tudomásul hogy el kell mennem. Dolgom van, el kell intéznem mindent a temetésre...

4 hónappal később...

Eltelt pár hónap. Az idő múlásával tudtam hogy kicsit könnyebb lesz, ami igaznak is bizonyult. A temetés után a munkába fektettem minden energiámat. Hónapokkal előre megterveztem a banda turnéjának állomásait, gyártottuk a dalokat. Minden olyan volt mint azelőtt. És mégsem...

Folyamatosan jártuk az országot, nőztünk, ittunk és drogoztunk. Mindent megtettem hogy ne emlékezzek. Próbáltam nem gondolni az öcsémre mert akkor minden csak rosszabb lett. A nappalok jól teltek, nem volt időm rágódni a múltamon. Az éjszakák viszont... Ha volt társaságom, ha nem, az agyam csak úgy zakatolt. Aludni altatók nélkül, sőt néha még azokkal is szinte lehetetlennek bizonyult. Folyamatosan tolakodtak be elmémbe a nemkívánt képsorok: gyerekkorom, az öcsémmel eltöltött vidám időszak. Mindig erősnek mutatkoztam, úgy tettem mintha semmi sem bántana. De valójában folyamatosan marcangoltam belülről önmagam.

Aznap este LA-ben volt a 200. koncertünk. Ennek örömére szerveztünk a zenekarral egy házibulit, ahová rajongóink egy része is hivatalos volt. Persze csak a gazdagabbik része. Mark, a zenekar basszus gitárosa állt hozzám talán a legközelebb a bandából. Vele elég sokat lógtam a turnékon kívűl is, jó fej srác. Jó haverom lett, majdnem mindent megbeszélhettem vele. Persze neki sem adtam ki magam. Felszínes volt a kapcsolat közöttünk, igazi barátaim nem voltak. Nem akartam hogy legyenek.

A hangulat foka a tetőre hágott, mindenki nagyon jól érezte magát. Túlságosan is jól. Csókolózó párocskák mindenütt, részeg fiatalok tántorognak. Hát igen ez a mai fiatalság. Én sem lehettem kivétel, alig tudtam menni olyan részeg voltam, és már csak egy valamire vágytam: nő kell nekem! Olyan fülledt meleg volt a házban hogy félmeztelenre vetkőztem és meresztgettem a szemem a jobbnál jobb csajokra. Egyik sem tűnt túl kaphatónak ami elég meglepő volt. Elvégre itt én vagyok a sztár az Isten szerelmére! Máskor alig várják hogy rám ugorhassanak, mi a fene van velük?!

Folytatódott a vadászat, tántorogtam jó barátommal, a sörös üveggel a kezemben. Jártam a házat,mentem egyik szobából a másikba, és nem volt vége. 

-Te jó ég mekkora ez a kib*szott ház?! Majd csak találok megfelelő alanyt. - gondoltam.

Időérzékem nem igazán volt a régi, de annyit fel tudtam fogni hogy már jó ideje járkálok. Kezdtem elveszíteni a türelmem és végül megláttam Őt.

Ott állt, az ajtófélfának támaszkodva nekem háttal, és épp valami suhanccal beszélgetett. Lassan végigmértem a kiszemeltem, és elégedetten állapítottam meg hogy ez a csaj ma éjszakára nagyon is megteszi. Fekete mini szoknyát, és vörös színű top-ot viselt. Haja váll alá érő, sötét barna színű. Alakja pedig épp nekem való. Nem terveztem hogy túl sokáig fűzném a csajt, ahhoz most nem volt kedvem.

Oda mentem hozzá, a fülébe súgtam egy szia-t, mire Ő mosolyogva köszönt vissza. Az eddig vele beszélgető srác felfogta hogy neki itt nem osztottam lapot. Körülbelül fél perces bájcsevej után magammal húztam egy üres szoba irányába. Kicsit nehéz volt dolgom, a 'hölgy' ugyanis nem volt még olyan illuminált állapotban mint én,de nem zavartattam magam: szép lassan elkezdtem leszedni róla a ruháit...

-Az alkohol és a drogok egyértelműen segítettek. Elnyomtam a bennem mélyen megtelepedett fájdalmat ami egyfolytában kínozni próbált. Egyelőre győztesnek éreztem magam, egy ideig képes voltam kikapcsolni a fájdalmat, viszont nagyon jól tudtam hogy ez az állapot csak ideiglenes.-

A kiszemelt vaddal elég jól haladtak a dolgok. Bár részéről éreztem némi csekély tiltakozást, mintha mondott is volna valamit, talán azt mondta:"Ne!"  viszont én nem zavartattam magam: ott csókoltam ahol értem, kezdtem igazán jól érezni magam azonban ekkor nem várt fordulat következett:

Egy lány rontott be a szobába, nem igazán értettem mi történik de mintha nekem kiabált volna valamit:

-"Engedd el a barátnőmet te szemét!"