1. Sziasztok!

 

Zsuzsa vagyok alias Juliet, és úgy döntöttem én is beállok a sorba és készítek egy blogot. Őszintén szólva nagyon izgulok hogy mi fog kisülni ebből, igazság szerint még magam sem tudom hogyan fog alakulni a történet. Van pár érdekes elképzelésem, és szívesen látlak titeket a blogomon ha kíváncsiak vagytok a folytatásra. 


 Friss minden hétvégén várható.
Előre is köszönöm azoknak akik olvasni fognak! :)


Juliet










Törés



"It lasted forever,and ended so soon..."

Ez a nap is csak úgy indult mint a többi. Mint minden áldott nap, vekkerem jelezte számomra hogy ideje felkelnem. Kedvtelenül bár, de ismételten tudomásul kellett vennem hogy egy új nap kezdődött. Más talán örülne ennek: új nap, ami talán egyenlő lehet egy új, ismeretlen és izgalmas kihívással. De számomra nem volt sem ismeretlen, sem izgalmas az amit ez az új nap tartogatott. Pontosan tudtam mi vár majd rám, nem áltattam magam azzal az ostoba tévhittel, hogy ma talán minden jobb lehet. Nem lehet az. Tudom, hogy nem. Hogyan is lehetne? Minden ami eddig fontosnak tűnt számomra, eltörpülni látszott jelenlegi problémáim mellett. Az az ember akivel mindig is a legközelebb álltunk egymáshoz, aki olyan volt számomra mint a levegő mely nélkül létezni sem lehet, itt akart hagyni engem. Egyedül...

Nem volt ez mindig így. Egykor még képes voltam élvezni a napfelkeltét. Örültem neki, ha egy új nap kezdődött, s kíváncsian vártam mit hozhatok ki belőle. Mindig is maximalista voltam, csakis a munkámnak éltem, igyekeztem mindent a lehető legjobban és legpontosabban csinálni. Persze csak ha a munkámról volt szó. Másban már közel sem voltam ennyire odaadó. Nem tartottam fontosnak sem a családom, sem a barátaim. Ha csak lehetett, igyekeztem elkerülni a velük való bájcsevejt, unalmas eszmefuttatásokat. Számomra ezek az összeröffenések legyen az családdal vagy a haverokkal nem jelentettek semmit. Nem érdekelt, untam az egészet. Ki akartam törni ebből a körből. Persze szerettem őket a magam módján, de jobbnak láttam nem kimutatni hogy egyáltalán vannak érzéseim. Így a biztosabb. Ennek okán nem igazán volt jó a viszonyom a szüleimmel, ha egy évben egyszer találkoztunk az már soknak számított. Egyetlen ember volt aki megértett engem, aki nagyon is sokat jelentett számomra, akivel szinte minden percemet együtt töltöttem: az öcsém. James 4 évvel fiatalabb nálam, de olyan Ő nekem mintha az ikertestvérem lenne. Legyen szó bármiről mindig megegyezett a véleményünk, benne voltunk minden őrültségben, amik miatt tini korunkban nem egyszer kerültünk kisebb-nagyobb csávákba. James... Ő számomra a legfontosabb ember, egész életünkben úgy éreztem én tartozom érte felelősséggel. Mivel a szüleink munkájukból kifolyólag sokat utaztak, általában nekem kellett vigyáznom az öcsémre ha egyedül maradtunk. Ezt azonban én egy cseppet sem bántam. Már már egyfajta munkaköri leírásomnak számított az öcsémre való felügyelés. Megvédtem Őt mindentől amitől csak lehetett. Így volt ez mindig...

  De most mikor James már felnőtt férfi, 24 éves, most nem vagyok képes megvédeni Őt. Nem tudom, egyszerűen nem megy. Nem tehetek semmit. Itt fog hagyni engem, és mindennek vége lesz...

A nevem Shane. Van egy rockbandám, másom sincs. Én alapítottam az együttest még a gimiben néhány haverommal. Sosem gondoltam volna, hogy komolyabban is foglalkozhatnék a zenéléssel. Mindig is imádtam dalokat írni de hogy a gimi után is fennmarad majd az együttes azt nem hittem volna. De bizony így lett, és ma már befutott együttesnek számítunk. Én vagyok a frontember, énekelek és gitározom. Turnékra járunk, ahol több ezer sikítozó tinilány csápol nekünk a koncertek alatt. Minden második este új város, és minden második reggel egy új, ismeretlen csaj mellett ébredek fel. Nem tagadom hajtjuk a csajokat, olykor még versenyezni is szoktunk egymást közt, hogy ki tud több csajt beújítani egy turné alatt. Általában én szoktam nyerni. Na nem mintha ehhez szükségem lett volna egy bandára, mindig is sármos és jóképű voltam, egyszóval népszerű a csajok körében. Az hogy rockbandát alapítottam csak hab volt a tortán. Nem számított semmi más, csak a pia, a drogok és a nők. Mindenem megvolt: pénz, hatalom a szakmabeliek tisztelete. Az öcsém is tagja volt a bandának még pár éve, ő volt a dobos. De még milyen jó dobos. Újabb közös vonás volt az öcsémmel a zene iránti szenvedélyünk. James azonban 2 éve megunta a dolgot, mondván ő új életet akar kezdeni, rendes állást keresni. Bár sajnáltam hogy James otthagyta a bandát, ráhagytam a dolgot. Ha új életet akar kezdeni, csak tessék. Mivel James majdnem annyira jóképű volt mint én, úgy voltam vele hogy több csaj marad majd nekem.

Folytatódott a mindennapos rutin:  új dalok gyártása, a turnék szervezése. És persze egy kevésbé jóképű új dobos beszerzése.

Éppen Baltimore-i koncertünk megtervezésének kellős közepén tartottam, amikor megcsörrent a mobilom. Rápillantottam az órára, hajnali 3-at mutatott. Ismeretlen szám. Vajon ki a franc lehet az ilyenkor? Kissé zabosan szóltam(szinte ordítottam) bele a telefonba.

  - Ki az?!

  - Mr. Wesley?

  - Hát ha őt hívta akkor igen, én vagyok Shane Wesley. Ki maga?

  - Igen, öhm...Elnézést kérek a késői zavarásért de egy fontos ügyben keresem.

  - Éspedig?!

  - Az öccséről van szó. Kórházba került pár órával ezelőtt. Eszméletlen állapotban hozták be, és csak azután tudtuk kideríteni az ön elérhetőségét miután pár percre magához tért és...

  - James? Mi van az öcsémmel? Mi történt?! - üvöltöttem a vonal másik végén levő férfi fülébe.

  - Baleset érte. Sajnos elég súlyos az állapota. Kérem amint tud, jöjjön be hozzá a kórházba.

  - Baleset? Miféle baleset?! - meg sem vártam a férfi válaszát kinyomtam a telefont, magamra kaptam a kabátom, és rohantam is a ház elé hogy taxit fogjak.

Sikeresen taxiba szálltam, és csak ekkor tudatosult bennem mennyire is félek. James... Ha történne vele valami nem tudom mihez kezdenék. Miközben a kórház felé tartottunk a New York-i éjszakában egyre csak felidéződtek bennem a telefonáló férfi szavai: "Sajnos elég súlyos az állapota. Kérem amint tud jöjjön be hozzá..."

-Ezt nem hiszem el. Ez nem velünk történik. Hogyan lehetséges ez?- Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, mikor hirtelen azt vettem észre hogy megérkeztünk. Gyorsan dobtam valamennyi pénzt a taxisnak, kipattantam az autóból, és eszeveszett tempóban rohantam be a kórház bejáratán. 'Kissé' izgatott állapotban megérdeklődtem a recepciónál hol találom James Wesley-t majd az információ birtokában rohantam a 206-os szoba irányába. Szinte berúgtam az ajtót, és a látványt ami a szemem elé tárult sosem fogom elfelejteni: valóban az öcsém feküdt ott, tele kisebb nagyon sérülésekkel. Mindenféle csövek lógtak ki belőle: egyik az orrából, másik a szájából, a következő a karjából. Kábultan álltam ott és néztem őt. Egy érdes hang szólított meg, de el kellett telnie pár másodpercnek mire felfogtam hogy James orvosa volt az. Üveges tekintettel fordultam oda hozzá.

- Mr Wesley. Az öccsét súlyos autóbaleset érte. Koponya alapi törése a legsúlyosabb, de emelett számos sérülést szenvedett. A tüdeje összeomlott, önállóan képtelen lenne levegőt venni, ezért van gépre kapcsolva. A koponyáját ért súlyos ütés következtében kómába került, és nagy valószínűséggel visszafordíthatatlan agykárosodás érte. - Az orvos nagyot sóhajtott- Nem tudjuk megmondani hogy valaha felébred-e. Ha igen egész életében gépekre lesz kötve. De sajnos kicsi rá az esély, hogy magához tér a közeljövőben.

Mr Wesley... Őszintén sajnálom.

Ezzel kiment. Hallottam minden egyes szót amit mondott, mégsem tudtam felfogni jelentésüket igazán. Csak annyit tudtam, hogy az öcsém ott feküdt, magatehetetlenül. Az én kisöcsém, akit eddig mindentől és mindenkitől képes voltam megvédeni. De most...

Két hete már. Két kerek hét telt el a baleset óta, de James állapota egy cseppet sem javult. Az orvosok nem tudtak semmi jóval biztatni. Azt hajtogatták nem várható semmilyen érdemleges javulás.

Ma is mint minden reggel gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem és irány a Memoriam kórház. A baleset óta szüleink mindössze 2-szer látogatták meg James-t. Másra nem is számítottam, mindig is én törődtem vele igazán. Talán valami csodát várva nyitottam be a 206-os szoba ajtaján.

De semmi nem történt. Ugyanaz a látvány tárult elém, mint 2 hete minden áldott nap. Haldokló öcsém látványa. Mindig is próbáltam erős maradni. Eddig sosem sírtam, többnyire csak üveges tekintettel bámultam magam elé, és átkoztam a napot amikor a baleset történt. Hiába mondták hogy nincs remény, én mégis bizakodtam. Azonban ma valami megváltozott, mintha megtört volna bennem valami.Lerogytam egy székre az ágya mellett, s fejemet kezére hajtva buggyantak ki szememből a kerek könnycseppek.