5. Döbbenet...

Sziasztok!

Először is egy hatalmas bocsánat kéréssel tartozom nektek. Nem akarok mentegetőzni hogy miért nem írtam már egy jó ideje tovább a történetet, egyszerűen nem voltak ötleteim. Azonban most úgy érzem megjött az ihlet,és igyekszem heti rendszerességgel folytatni a történetet.
Remélem maréknyi emberből álló olvasóim továbbra is kitartanak majd mellettem...
Az eddigi támogatásotokért is nagyon hálás vagyok Nektek, szóval köszönöm!

"There's something that worse than the despairing love. It's when you're not sure that this whole thing is hopeless..."

"Van egy dolog, ami még a reménytelen szerelemnél is rosszabb. Az, amikor az ember nem biztos abban, hogy reménytelen a szerelme..."

Hosszas keresgélés után végül úgy éreztem talán sikerrel jártam. Igaz hogy vagy ezer és egy Evelyn Smith nevű hölgyet találtam a bizonyos kereső oldal segítségével, korban mégis csak 4 egyezett meg az én Evelynem korával. Már épp öröm táncomat kezdtem volna ellejteni amikor megszólalt a mobilom. Az egyik bandatagom, Mark volt az:

-Szeva Mark! Mit akarsz?

- Szia Shane! Csak azért hívlak mert beugranék egy kicsit hozzád ha nem gond, meg kellene beszélnünk pár dolgot a turnéval kapcsolatban... Meg persze bemutatnám neked a csajom akiről annyit meséltem.

-Jajj, csak ezt ne!-gondoltam magamban.

- Az a helyzet öregem hogy épp indulóban vagyok valahová, nem halaszthatnánk ezt későbbre?-kérdeztem, mivel azt gondoltam hogy így megúszhatom a dolgot.

- Ne már Shane, már útban vagyunk hozzád. Pár perc az egész.

Egy pillanatra elvettem a fejemtől a telefont és halkan suttogva káromkodtam pár sort, majd újra beszélni kezdtem a vonal másik végén várakozó Markhoz.

-Na jó, rendben. De tényleg csak ha pár perc lesz.

-Megígérem haver. Akkor csá.

-Csá.

Ezt nem hiszem el, minden ellenem játszik. Na jó, pár perc bájcsevejbe nem fogok belehalni. De aztán már hat lóval sem foghat vissza senki attól hogy megkeressem Evelyn-t...

Mark mondhatni a legjobb barátom, persze nálam ez közel sem azt jelenti mint másoknál. Nálam mindössze annyit tesz ez az egész legjobb barát dolog, hogy többet kommunikálok az adott személlyel mint másokkal. Eszem ágában sincs megosztani vele a titkaimat, vagy az érzéseimet. Kizárt. Azt hiszem Mark kicsit jobban szeretett volna belém látni, szerette volna ha több mindent megosztok vele magammal kapcsolatban de ez sosem fog megtörténni. Mark viszont annál jobban kihasználta a 'legjobb barát' titulusát. Állandóan nyaggatott a magánéleti gondjaival, legutóbb azt mesélte el hogy halálosan beleesett egy menedzser csajba, aki valószínűleg ugyanígy érez iránta és most dúl a Love... Pff...

Marhaság. 

Legtöbbször mikor elindult a szóáradat, próbáltam úgy tenni mint aki oda is figyel az egészre. Azt kell mondanom hogy legtöbbször ez  a taktika nem vált be. Pár kör tequila után azt sem tudtam hol is vagyok, azt meg pláne nem hogy a mellettem ülő fickó miről hadovál. Nem mintha Mark-ot ez kicsit is zavarta volna.

Amíg várakoztam rá kellett gyújtanom egy szál cigire. Aztán még egyre...Végül már a hetedik szálat is elszívtam mire észbe kaptam. Na tessék, így kényszerítik rá az embert hogy láncdohányos legyen. Ha Mark hamarabb érkezik, nyilván nem szívok el ennyit...

Na jó, kit akarok becsapni?!

Megindultam az erkély irányába ahol a cigis dobozomat hagytam, azzal a szándékkal hogy rágyújtok a következő szálra. Hát igen ha csinálsz valamit, akkor azt csináld jól. Jó kis mondás.

Végül körülbelül fél órás várakozás után(!) megszólalt a kapucsengő. Feltett szándékom volt hogy amint belép az ajtómon behúzok egyet a fickónak, de akkor eszembe jutott hogy nem egyedül érkezik.

Hát ez remek. Remélem nem várja el tőlem hogy még a lotyójával is cseverésszek egy sort. Annál van jobb dolgom is...

Pár erőtlen kopogás után megindultam az ajtó irányába, s úgy nyitottam ki hogy még csak rá sem néztem vendégeimre. Ehelyett szépen visszaindultam a nappali irányába, s közben csak annyit mondtam Mark-nak és kísérőjének hogy jöjjenek be.

-Shane haver bocs a késésért. El kellett még intéznünk valamit útközben, de tényleg nem tartunk fel sokáig.

-Hát ez remek. Örülök hogy ideértetek!-kiáltottam ki nekik a konyhából félig beszorulva az egyik szekrénybe pár pohár után kutatva. Azért remélem érezték a hangomból kiszűrődő iróniát...

Elővettem 3 boros poharat, s visszaindultam a nappaliba. Mark kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, de a csajt nem láttam sehol. 

-Te Mark. 

-Igen?

-Mond már meg Mark hova tűnt a barátnőd?

-Jajj igen, ne haragudj ki kellett mennie a mosdóba...Ugye nem gond?

-Miért is lenne az?-ez elképesztő komolyan mondom hogy hozzávágok valamit

-Szóval mit akartál megbeszélni a turnéval kapcsolatban?-kérdeztem, kissé siettetve az eseményeket, s közben már töltöttem is Mark poharába a bort.

-Igen. Szóval...Áh, szívem hát itt vagy! Gyere közelebb, engedd meg hogy bemutassalak...Mi a baj drágám?

Erre már én is felkaptam a fejem. Talán ennyire szégyenlős a kicsike hogy nem mer közelebb jönni hozzám? Jó kis nőt fogtál ki Mark...

Tekintetemmel keresni kezdtem a lányt, és azonnal meg is pillantottam. A mosdóból kivezető folyosón állt földbegyökerezett lábakkal pár méterre tőlünk, és engem bámult...

-Ezt nem hiszem el...-suttogtam értetlenül magam elé.

A lány aki ott állt és mozdulni sem bírt, Evelyn volt...

Az én Evelynem... 

Az ő látványa hasonló reakciókat váltott ki belőlem mint az én látványom belőle. Mozdulni sem tudtam megdermedtem, kidülledt szemeim csak bámulták őt.

Mondanom sem kell, a vörösboros pohár azonnal kifordult a kezemből, rá a hófehér perzsa szőnyegemre. Máskor az ilyen dologért tombolni tudtam volna, de most ez érdekelt legkevésbé.

Mark tekintete köztem és Evelyn között ingázott, egyértelműen nem értette az egészet. Én sem értettem. Azt hiszem senki sem értette mi történik.

Mark döbbenten pislogott mellettem, majd ennyi hagyta el a száját:

-Mi a...?

 

4. Félreértés

"Really important meetings are planned by the souls long before the bodies see each other..."

 
 "Az igazán fontos találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, jóval azelőtt, hogy a tulajdonosaik találkoznának..."

A következő pár nap teljesen eseménytelenül telt, többnyire otthon voltam és azt csináltam amit a legjobban szerettem: semmit. A még szóba jöhető másik opció a banda tagokkal való ökörködés valamint bulizás volt. Tényleg semmi extra. Úgy tűnt az életem kezdett visszatérni a normális kerékvágásba.

Valami azonban nagyon fura volt, ugyanis valami oknál fogva nem tudtam magam igazán jól érezni a nők társaságában. Jelentkező akadt volna bőven akikkel tehettem volna ezt-azt, de valahogy egyikük sem keltette fel igazán az érdeklődésem. Ha utamba akadt valaki azt rögtön egy bizonyos lányhoz hasonlítgattam, de persze egyik 'hölgy' sem volt olyan mint Ő, ezért hát a dolgok véget értek köztünk mielőtt még elkezdődhettek volna.  Ezt a tevékenységet jó darabig úgy űztem hogy még én sem tudtam róla igazán. Mindössze annyit éreztem hogy valami nincs rendjén velem. Aztán egy nap olyan hirtelen mintha villám csapott volna belém, rájöttem hogy egy konkrét személy iránt kicsit többet érzek mint kellene. Nem akartam többé nőzni, egyetlen lányt akartam csupán de Őt mindennél és mindenkinél jobban. Evelyn...

- A fenébe, jó nagy csávában vagyok.

Pár hét telt el a reptéri incidens óta, de jóformán csak most ébredtem rá hogy valami olyat érzek eziránt a hisztiző, idegesítő lány iránt amit még soha senki iránt korábban. Persze hogy sosem éreztem még ilyet, hiszen én akartam így. Nagyon vigyáztam hogy soha, még véletlenül se legyek szerelmes senkibe. Ki? Méghogy én? Nevetséges!

Azonban ebben az esetben úgy tűnik kicsit elszámoltam magam:  mással nem nagyon tudtam magyarázni a tényt hogy mostanában mindig Evelyn járt a  fejemben, mint azzal hogy kedvelem őt. Sőt nagyon is kedvelem.

Eleinte próbáltam még magam előtt is letagadni mindezt, de egy idő után már képtelenség volt.

-Mi a fene van velem? Ebbe bele lehet őrülni! Valamit tennem kell. Vagy talán mégsem...

Na jó Shane, ebből elég! Most azonnal odaülsz a géped elé, és kideríted hol lakik! Aztán...- No igen, mi is lesz aztán? Hiszen utál engem. Na jó, ez kicsit enyhe kifejezés arra ahogy irántam érez. Minimum felképel ha csak úgy beállítok hozzá, de annál valószínűleg valami sokkal rosszabbat tenne velem.-

Nagyon jól tudtam hogy ha ezt teszem semmi esélyem nem lenne nála.- Nem mehetek csak úgy oda. Valahogy ki kellene engesztelnem. De mégis hogyan? Gondolkozz Shane! - Aztán beugrott. - Volt az a lány, Evelyn barátnője...Öhm mi is volt a neve?! Na jó nem is lényeg. A bulin állítólag erőszakos voltam vele(de persze én továbbra sem így emlékeztem a történtekre), talán ha felkeresném őt és bocsánatot kérnék... Az valószínűleg jó pont lenne Evelyn-nél. Igen, ez beválhat.

Talán még én magam sem hittem hogy ezzel bármilyen formában is képes leszek változtatni a köztünk kialakult nem túl rózsás viszonyon, de végül úgy döntöttem adok a dolognak egy esélyt. Végülis vesztenivalóm nincs. Legfeljebb páran még jobban utálni fognak mint eddig. Na és? Túlélem. Azt hiszem...

Pár órás kutakodás után végre sikerült kiderítenem a lány nevét: Lizzy Mason. Hát nem volt könnyű de szerencsére Mark egyik ismerősének ismerőse emlékezett a csajra és szerencsére a nevét is tudta. Rendben ezzel megvolnánk. Beírtam a keresőbe a nevét majd az kidobta a pontos címét. Mázlim van, ez már biztos.

Gyorsan elszívtam még egy cigit mielőtt lezuhanyoztam volna, majd felöltöztem, belőttem a hajam és indulásra kész voltam.

Tulajdonképpen fogalmam sem volt róla hogy mit művelek. Még csak azon sem gondolkodtam útközben, hogy mit mondhatnék a csajnak akit állítólag majdnem megerőszakoltam. Nem törtem a fejem bugyuta bocsánatért esedező monológokon, majd improvizálok. A dolog ezen része tehát nem izgatott. Szemem előtt a végső cél lebegett az pedig nem volt más mint Liz barátnőjének kibékítése.

Körülbelül félórás taxizás után érkeztem meg a sofőrnek megadott címre, aminek nagyon örültem mert tudtam hogy a taxis már így is elég jól járt velem. Főleg hogy megkértem várjon meg a ház előtt.

Kicsit elcsodálkoztam mikor megláttam a házat. A kertvárosban voltunk tehát alapjáraton gyönyörűek voltak a házak, de ez  valahogy különlegesebbnek tűnt még a többinél is. Gyönyörű pázsitréteg vette körül az egész házat, elől hatalmas pálmafák sorakoztak és ami végképp tetszett az a veranda volt. A ház önmagában nem volt túl nagy, inkább tipikus családi házacska.

Nagy levegőt vettem, majd elindultam a bejárati ajtó felé. Ekkor kezdtem kicsit idegessé válni, de persze ezt nem mutattam, és magabiztos léptekkel haladtam előre. Néhány kinn játszó gyerek az utcából, valamint a szomszédok egy része is megbámult de ezt betudtam sármos külsőmnek. -Nézzetek csak, úgysem láttok mostanában ilyet.- Hát igen, tényleg volt önbizalmam.

A verandára léptem, és egy szökkenéssel már az ajtóban is voltam. Csengettem kettőt, majd hátrafordultam és az engem bámulók felé integettem elővéve rosszfiús mosolyomat. Ők továbbra is elképedve meredtek rám, már majdnem elnevettem magam. Már csak az hiányzott volna hogy ujjal mutogassanak rám és azt kiabálják: Idegen!

Fura egy bagázs. Nem volt időm sokat rágódni ezen, mivel pár másodperc elteltével az ajtó kinyílt de nem az a személy állt az ajtóban mint akire számítottam.

-Jó napot! Nem tudom jó helyen járok-e-magamban azt gondoltam hogy biztosan nem tekintve az itt élők kedveségét- Lizzy Mason-t keresem.

A velem szemben álló középkorú nő, -valószínűleg a házvezetőnő- nem sok jót ígérő pillantással végigmért, majd kedvtelen hangon megkérdezte.

-Mégis milyen ügyben keresi egy ilyen alak Ms. Mason-t?

Áúú. Ez fájt hölgyem. Elővettem ártatlannak gondolt pillantásom majd folytattam kis csevejünket.

-Liz egyik ismerőse vagyok. Éppen erre jártam és gondoltam beköszönnék neki. Tehát, itthon van?

-Hmm...-morogta a nő.- Igen a kisasszony itthon tartózkodik. Szólok neki.

-Köszönöm.

Azzal elment. Nem is számítottam rá hogy a kedves házvezetőnő majd beinvitál, az 'ilyen alak' jelzővel tudtomra adta hogy nem szívesen látott vendég lennék ebben a házban. Bár máshol sem...

De mi lehet velem a baja? A feketére kifestett körmöm, a kisminkelt szemem vagy a szakadt farmerom? Végignéztem magamon, de nem találtam semmi kivetnivalót.

Ha jobban belegondolok ezen a környéken talán kissé megbotránkoztató lehet a külsőm. De mennyire is érdekel ez engem? Hirtelen kitört belőlem a nevetés majd lehuppantam a verandán lévő hintaszékbe és rágyújtottam egy cigire amíg várakoztam.

-Hát nem sietik el a dolgot.- gondoltam.

Pár perccel később végül újra kinyílt az ajtón és megpillantottam azt az ismerős arcot. Ez az arc már Lizzy-é volt.

Elnyomtam a cigim, majd felpattantam és közelebb mentem a lányhoz aki láthatóan kisebb sokkot kapott a látványomtól. Hát igen, általában ezt váltom ki a nőkből.

Próbáltam valami értelmes mondatot kinyögni. Talán mégis gondolkodnom kellett volna valami monológ félén? Most már mindegy.

- Szi...szia Liz. Bocsáss meg hogy csak így rád török, de úgy éreztem beszélnünk kell. Shane va...

Liz hirtelen közbevágott.

-Igen, tudom ki vagy te. Ne haragudj rám, csak nem számítottam rá hogy felkeresel.

Hát ez meg mi volt? Mi ez a kedvesség? Azt hittem minimum úgy fog velem viselkedni mint a barátnője, de nem. Maga volt a bűbáj, és kedvesen mosolygott rám. Próbáltam leplezni meglepettségemet.

-Öhm igen. Azért jöttem mert szeretnék veled beszélgetni egy kicsit a multkor történtekről. Elnézést szerettem volna kérni tőled....

-Igen? És miért?

Szemeim kiguvadtak, nem hittem a fülemnek.

-Hát azért...azért ami a bulin történt köztünk.

-Pontosítanál kérlek?

-Hát...tudod... Kicsit sokat ittam és olyanra kényszerítettelek amit nem szerettél volna...

-Nem tudom miről beszélsz. Igen, sokat ittál én viszont nem. Pontosan tudtam mit csinálok és én is ugyanúgy akartam. Tudod régóta rajongója vagyok a bandádnak és...

Hitetlenkedve vágtam a szavába:

- Várj egy picit. Úgy érted, te is akartad? Nem akartál leállni? Vagy tudod, ilyesmi?

-Nem, nem akartam...- lábait nézte miközben kissé elpirult - élveztem a dolgot, és sajnálom hogy a hülye barátnőm közbeavatkozott...

Az ájulás határán álltam, ezt még álmaimban sem gondoltam volna. Tehát nem tettem semmi rosszat. Jól emlékeztem a történtekre. Akkor mi a fenéről beszélt Evelyn?!

- Ne haragudj. Sokat ittam és nem emlékeztem jól. De nekem az a bizonyos barátnőd azt mondta hogy erőszakoskodtam veled.

- Áhh igen, Evelyn. Hihetetlen a csaj. De komolyan. Azt mondta hallott valakit aki azt kiabálta: "Ne, kérlek ne!" És azt hitte engem hallott, ezért nyitott ránk. Később kiderült hogy egy csaj nem akarta hagyni hogy még több sörrel itassák. Evelyn a másik szobából hallotta a dolgot, és azt hitte én vagyok. Komolyan lökött a csaj. Úgy értem...

-Innentől nem hallottam mást csak hogy bla-bla-bla. Szörnyű ez a kis csaj, még jó hogy nem történt semmi...

-Ha gondolod  folytathatnánk a dolgot...- na erre már felkaptam a fejem.

-Öhm...Csábító ajánlat, de tényleg... -mosolyogtam rá zavartan- de kösz nem.

-Oh...Okés.-mondta kissé szomorú arckifejezéssel.

-Mond csak Liz. Evelyn tud róla hogy nem az történt amit hitt?

-Persze hogy tudja pár nappal később megdumáltuk. Nem találkoztunk a buli után egy darabig mert el kellett utaznia a munkája miatt. De később tisztáztuk.

Nagy kő esett le a szívemről mikor kimondta ezeket a szavakat.

-Hát ez remek. Köszi Liz, örülök hogy tisztázódott a dolog. Bocsi a zavarásért.

 Azzal sarkon fordultam. De persze nem tudtam simán lelécelni.

-Shane!

Kelletlenül fordultam meg.

-Igen?

-Majd ha gondolod hívj fel! - mosolygott rám Lizzy kihívóan.

-Öhm, okés persze! Szia!

-Oké, akkor szia!

-Na gyorsan tűnjünk el innen!-utasítottam a rám váró taxi sofőrjét.

Felhívom. Naná, majd ha fagy. Ghrrr... A hideg is kirázott.

Tehát nem történt semmi. Mármint olyan dolog amiért Evelyn továbbra is mérges lehetne rám. Nem erőszakoskodtam a barátnőjével. Ez remek. Mostmár minden esélyem megvan rá hogy ne vágjon pofon ha elmegyek hozzá. Nincs miért haragudnia.

Vigyor ült ki az arcomra ami nem tűnt el egész úton a lakásom felé, majd mikor hazaértem bizakodva írtam be a keresőbe Evelyn Smith nevét...

3. Az 'első' találkozás

"Love is Blind. I know, because You don't see me..."

"A szerelem Vak. Tudom, mert nem Látsz engem..."

A következő dolog amire emlékszem az az, hogy a földön fekszem és próbálok rájönni mi is történt.  Agyam nyomban eszeveszett kattogásba kezdett, de bárhogy próbálkoztam is, csak az alkohol íze valamint az iszonyatos hőség derengett. Várjunk csak a földön fekszem?

Oh igen, már rémlik valami. Forróság... vágyak... kis csaj...szoba, aztán... Mi is volt aztán?

Úgy döntöttem egyelőre felhagyok azon pokolian megerőltető tervemmel hogy  fényt derítsek az előző este eseményeire. Magam sem tudom hogyan, de valahogy feltápászkodtam, de úgy tűnik kicsit elszámoltam magam mert arccal sikerült előre esnem. Fájdalmat nem igazán éreztem az esést követően, mivel a fejem már így is irtózatosan lüktetett. Mikor pár perc múlva képes voltam legalább a fejem felemelni, megláttam esésem okának tárgyát. Egy pár a földön 'felejtett' üres sörös üveg. Szuper. Ismét belevágtam a lehetetlenbe, de láss csodát ezúttal nem léptem rá semmire a padló lapos felületén kívül így immár elég 'biztos' lábakon álltam. Körülnézve a szobában kicsit elképedtem: üres üvegek szerteszét, és legalább egy tucat másik ember kiterülve a padlón. Hát... úgy látom nem csak nekem volt jó éjszakám.

Ekkor hirtelen beugrott mi is történt az este: jól éreztük magunkat egy csajjal(legalábbis én tuti) erre valami másik őrjöngő hisztérika benyitott és letámadott. A csaj akit már totál befűztem erre kirohant a másik cafka meg hozzám vágott valamit...

Mi a franc?! Már emlékszem! Az a csaj hozzám vágott egy üveget! 

Ekkor ismét belém nyilalt az éles fájdalom amit a jobb halántékom táján éreztem korábban. 

- Hogy az a...!

Komolyan ha az a csaj megint a szemem elé kerül én esküszöm hogy... Olyan mérges lettem hogy elkezdtem rugdosni a sörös üvegeket útban az ajtó felé. Ébredjen csak fel a többi alkoholista is. Ne csak nekem induljon ilyen szarul napom!

Nyögdécselve, és elégedetlenkedve kezdtek el ébredezni ami kicsit megnevettetett. Sikerült elszúrnom másik 10 ember napját.

Terveim között szerepelt hogy keressek ebben a rohadt nagy házban egy használható mosdót, valamint hogy összeszedjem a bandám többi tagját hogy végre hazamehessünk. Miután elvégeztem reggeli sürgető teendőmet a mosdóban, Mark és a többiek keresésére indultam. Nem voltam túlságosan türelmes kedvemben ezért miután 5 perces keresgélés után is csak ismeretlen fetrengő egyénekkel futottam össze, úgy döntöttem nem érdekel tovább a dolog. Majd hazatalálnak ahogy akarnak. Én mindenesetre visszavitettem a szállodába ahol a bandánk megszállt, összeszedtem a cuccom és indultam a reptérre. Ezután a megerőltető 1 hónapos turnénk után másra se vágytam csak hogy végre hazatérjek New York-i lakásomba. Bár LA-ben is béreltem egy lakást nyilvánvaló okokból, a szívem mégis mindig New York felé húzott. Imádtam ott lakni. Teljesen más világ volt mint California.

A szálloda biztosított volna nekem egy limuzint ami kivisz a LAX-ra, de nem kértem belőle. Ennyi sztárság egyelőre bőven elég volt. Inkább úgy döntöttem taxit fogok. Fogtam a kis méretű poggyászomat és elindultam a legforgalmasabb utca irányába, remélve hogy gyorsan kapok majd taxit.

Szerencsére nem kellett sokat várnom, pár percen belül megállt előttem egy kocsi. Hátra mentem a csomagtartóhoz hogy gyorsan bepakoljam a cuccom, és már épp be akartam volna szállni amikor tátva maradt a szám. Egy lány próbált a szemben lévő oldalon beszállni, cseppet sem zavarta hogy ez már az én taxim volt. Nagyon ismerős volt nekem, bár nem tudtam volna megmondani honnan. Elképedve meredtem rá, és megszólítottam.

- Már elnézést kisasszony! Nem látja hogy ez az én taxim?!

A lány eddig észre sem vett, mint akit áramütés ért kapta fel a fejét hangom hallatán. Mikor meglátott hatalmas meglepettség tükröződött arcáról, majd ennek helyét szinte rögtön dühös arckifejezés vette át.

- Te?! Még van pofád?!

- Tessék? Ezt hogy érti? Ezt én is kérdezhetném, ez az én taxim!

- Ezt egyszerűen nem hiszem el! Azt hittem hogy tegnap este sikerült téged hosszabb időre kiütnöm, de úgy tűnik tévedtem. Fogd fel te tahó hogy ez az én taxim!

Elképedve hallgattam a lány szavait, majd hirtelen minden beugrott. Hát persze! Ezért volt olyan ismerős! Ő rontott be a szobába tegnap este! Azt hittem menten olyat kiabálok oda neki amit még talán magam is megbánnék(bár jobban belegondolva ez lehetetlen), de nagy levegőt vettem és próbáltam amennyire tőlem telt higgadtan közölni vele hogy húzzon a fenébe a kocsimtól.

-Nézd kis szívem, amit tegnap tegnap este műveltél az több a soknál, örülhetsz hogy nem láttam el a bajod...

Idegesítő módon a szavamba vágott.

-Én örüljek? Inkább te örülj hogy ennyivel megúsztad te utolsó...

-Khmm...Elnézést de volnának szívesek végre eldönteni kit vihetek el? - szakította félbe a kis vitánkat a taxi sofőrje. 

Hoppá. Észre sem vettem hogy ott van.

- Ez teljesen egyértelmű- mondta a lány higgadt hangon.- ez az én taxim.

- Már hogy lenne a tiéd? Én intettem le!- nem hittem el hogy ezt csinálja, ez a csaj teljesen megkattant.

- Elárulnák hova lenne a fuvar?

- A LAX reptérre! - kiabáltuk mindketten egyszerre.

- Kérem, a probléma megoldva! Szálljanak be!

- Én nem ülök egy taxiba ezzel itt!- bökött felém fejével.

- Ez már komolyan nevetséges! Akkor itt maradsz bogaram nincs mit tenni.

- Nem! Ez az én taxim!- ütött rá kezével a kocsi tetejére.

Egyértelmű hogy a csaj közveszélyes őrült. Igazi házi sárkány lehet.

Féloldalas mosolyomat elővettem s közben fejemet ráztam jelezve számára, hogy én bizony nem tágítok majd bepattantam a hátsó ülésre. A lány ugyanígy tett.

Erre a lépésre nem számítottam, és egyszeriben minden dühöm elszállt. Csak mosolyogni tudtam a történteken.

Láttam rajta hogy nem érti min nevetek, ettől csak még dühösebb lett, én pedig még jobban mosolyogtam rajta.

-Kérem taposson a gázra! Szeretnék minél hamarabb a reptérre érni!

- Rajtam nem fog múlni kisasszony!- válaszolta a sofőr.

- Mi az mucus talán nem élvezed a társaságom? - kötözködtem vele.

- Ahh... Fogd már be! Ha lehet ne szólj hozzám, sőt ne is nézz rám! - nagyon ideges volt, ami egyre jobban szórakoztatott engem.

 Nekem persze eszem ágában sem volt betartani a 'kisasszony' óhaját. Egész úton őt bámultam, és beszéltem hozzá.

-Mond csak Evelyn, miért vagy olyan zabos rám?- és igen, elindítottam bosszú hadjáratom. A Los Angeles-i dugó kellős közepén vesztegeltünk én pedig alaposan kihasználtam a helyzetet.

Megrökönyödve szegezte nekem a kérdést.

-Honnan a francból tudod a nevem?!

-Rá van írva a könyvedre amit annyira szorongatsz.- válaszoltam huncut mosollyal az arcomon.

Nem foglalkozott sokáig ezzel a ténnyel, inkább igyekezett 'kedves' módon az imént feltett kérdésemre választ adni.

- Még kérded?! Tudtam hogy idióta vagy, de hogy annyi alkoholt ittál hogy még emlékezni sem vagy képes a tetteidre az már szánalmas. - egy pillanatra elhallgatott majd, lassan immár csendesen folytatta. - Majdnem megerőszakoltad a barátnőmet... Egy percre hagytam egyedül és mire visszaértem sehol sem találtam. Keresni kezdtem aztán mikor elmentem a szoba előtt, meghallottam a hangját. Könyörgött neked hogy fejezd be! De téged nem érdekelt mert csak egy idióta rocksztár vagy, aki azt hiszi bárkit és bármit megkaphat! Ha nem hallom meg Liz hangját és nyitok rátok, örökre tönkre tetted volna az életét. Fel tudod ezt fogni?! És még kérded hogy miért utállak?

Erre nem számítottam. Én egyáltalán nem így emlékeztem a történtekre. Az én memóriám szerint a lány nem igazán akart ellenkezni. Vagy mégis?

Sok mindent szerettem volna mondani, ellenkezni akartam vele de mégis csak egyetlen kérdést tudtam feltenni abban a pillanatban.

- Te gyűlölsz engem? - magam sem értettem miért, és hogyan kibukott belőlem a mondat. Úgy tűnt, nagyon is zavarna engem ha ez a lány megvetne. Azt nem akartam.

Lesújtóan nézett a szemembe.

-Mit gondolsz zsenikém? Ezek után talán kedvelnem kéne téged?

-Nem ismersz engem...

-Hát köszönöm szépen, de amit láttam belőled bőven elég volt.

-Tudod mit? Hagyjuk! Fogalmad sincs róla ki vagyok én!

-Ohh hát persze hogy nincs! Te vagy az elkényeztetett sztárocska aki átgázol bárki érzelmein csak hogy elérje amit akar. Azt gondolod te meg a bandád vagytok a világ közepe, más neked nem is számít csak a hatalom meg a siker.Nap mint nap találkozom ilyen beképzelt bunkókkal mint te, tehát engem ne próbálj manipulálni. Szóval tényleg igazad van, fogalmam sincs ki vagy te!

Meglepetten fordultam a kocsi ablakának irányába, és Evelyn szavait kezdtem mérlegelni. A dolgok ezen részét már cseppet sem találtam viccesnek. Sosem gondoltam volna de ennek a lánynak  igaza volt velem kapcsolatban. A szavak amiket mondott kissé elgondolkodtattak. - Tényleg ilyen lennék? Valószínűleg igen. Mindig is tisztában voltam ezzel, de sosem zavart. Nem akartam más lenni. Valóban nem érdekeltek mások, kivéve az öcsémet. De ma már Ő sincs. Ez a lány azt hitte ismer. Talán azért mert a külvilágnak mutatott énemet valóban kiismerte, de a maszkom alatti embert még Ő sem láthatta. Azt soha senkinek nem mutattam még meg. És nem is terveztem.

A reptér felé vezető úton nem szóltam többet Evelyn-hez. Megtehettem volna hogy tovább faggatom, de tudtam hogy azzal csak még jobban kihúznám nála a gyufát. Ezt pedig nem akartam. Akármilyen idegesítő hisztérika is volt, Evelyn tetszett nekem. Nem akartam hogy gyűlöljön. 

Habár nem szóltam hozzá egy szót sem, egész úton Őt néztem. Szememmel végig mentem minden egyes testrészén, és csak ekkor jöttem rá hogy milyen gyönyörű is ez a lány. Szeme csoki barna színű, ajkai teltek, tökéletes alakján minden férfi szívesen legeltetné szemét. Haja hosszú sötétbarna színű, bőre pedig majdhogynem falfehér és tökéletes.

Arra eszméltem fel hogy megérkeztünk a reptérre. Egy szempillantásnak tűnt az út, még úgy is hogy a dugóban vesztegeltünk. Mikor a kocsi leparkolt a bejárat előtt Evelyn kipattant a taxiból, kezében kis méretű poggyászával majd egy szó nélkül elindult és eltűnt a reptéren nyüzsgő emberek tömegében.

Valami rossz érzés fogott el. Ennek nem így kellett volna alakulnia. Pontosan én sem tudtam mit éreztem, azt viszont biztosra vettem hogy látnom kell még ezt a titokzatos lányt...

2. Elnyomott érzelmek

"Now I look back on the time that we spent together and
I play it over and over again, but it's too late ..."

 "Visszaemlékszem azokra az időkre amit együtt töltöttünk,
újra és újra lejátszom őket magamban, de már túl késő ..."

Aznap éjjel szörnyű rémálmom volt. Megállás nélkül menekültem, futottam ahogy minden erőmből telt, de hasztalan: bárhogy futottam, bárhová bújtam is, az a valami utolért. Üldözött engem. Nem volt menekvés, nem volt kibúvó. Végül teljesen kifulladva, erőtlenül roskadtam a földre s az amitől mindennél jobban féltem... Rám talált...

Újabb hét telt el. Az öcsém állapota változatlan maradt, ha csak nem rosszabbodott. Nem mutatta semmi jelét a javulásnak, az orvosok pedig  egyfolytában arról kérdezgettek, hogy szeretném-e lekapcsoltatni James-t a gépekről. De nem... Nem szerettem volna. Tudtam hogy már csak egy csoda segíthetne rajtunk, ezért addig igyekeztem húzni az időnket amíg csak lehetséges volt. Ezekben a hetekben jóformán már csak árnyéka voltam önmagamnak. Nem érdekelt senki, és semmi. Nem beszéltem senkivel. A telefonom egyfolytában csörgött, az általam oly 'nagyra' tartott haverjaim égen-földön engem kerestek. Nagyon jól tudtam ezt, de nem izgatott. Egyik utolsó örömöm ebben a nehéz időszakban a zene volt. Amint hazaértem a kórházból, leültem fogtam a gitárom és játszottam. Rengeteg dalt írtam ezalatt a 3 hét alatt pedig nem is állt szándékomban. Csak úgy ontottam magamból a fájdalommal és keserűséggel teli szövegeket és dallamokat. Voltak más dolgok is amik ha nem is örömöt, de kis vigasztalást biztosan nyújtottak a számomra: drogok és alkohol, töménytelen mennyiségben. Esténként általában a sárga földig ittam le magam, jobbik eset volt ha másnap reggel emlékeztem az este eseményeire. Többnyire a rövidtávú memóriám  lyukasnak bizonyult.

Zihálva riadtam fel. Úgy le voltam izzadva mintha futottam volna pár kört a háztömb körül. Nem emlékeztem az álmomra, viszont valami nagyon rossz érzésem támadt vele kapcsolatban. Annyit biztosan tudtam, hogy nem életem legszebb álmát láttam az éjjel. Zaklatott állapotomhoz pillanatokon belül éles fájdalom is társult. Üdv újra reggeli fejfájás! Hát igen, ez történik ha az ember öntudatlanra issza magát. Valahogy összekanalaztam magam, előkotortam az ágy alól az utolsó doboz cigimet és rágyújtottam.

Ajjaj, nem lesz ez így jó. Útközben majd be kell ugranom egy új dobozért. - gondoltam magamban.

Nagy nehezen feltápászkodtam, és beálltam a zuhany alá. Pár perc alatt elkészültem, ellenőriztem hogy minden meg van-e, majd a kórház felé vettem az irányt. Csak mikor már a taxiban ültem vettem észre, hogy nem találom a mobilom. -Ha jól emlékszem valahol az ágyon vagy a párna alatt hagytam...Vagy mégsem?- Nem akartam azzal vesztegetni az időt hogy visszamegyek érte, így is nagy dugó volt a jó öreg Nagy Almában.

Pár órás kínlódás után végre beértem a kórházba, s rögtön James szobája felé vettem az irányt. A recepciónál a már jól ismert nő azonban megállított.

- Mr. Wesley. Kérem, egy percre...

Én azonnal közbe vágtam.

- Ne haragudjon, de sietek! Egész nap feltartottak, szeretnék végre bejutni az öcsémhez. 

A nő intett két nagydarab fickónak akik fehér ruhában voltak, hogy jöjjenek közelebb.Gondolom ápolók lehettek vagy ilyesmi. Mögöttük felismertem Dr. Ryan-t az öcsém orvosát amint épp felénk tart. 

Türelmesen megvártam amíg odaértek hozzánk. Belül azonban szinte ordítottam. 

- Mr Wesley. Próbáltuk Önt elérni, üzenetet is hagytunk...- mondta kétségbeesett hangon a pult mögött álló nő.

Értetlen arccal meredtem rá. Ekkor megszólalt az orvos is:

- Mr. Wesley. Sajnos az öccse állapota a hajnali órákban kritikussá vált. A szervei sorban mondták fel a szolgálatot, végül leállt a szívműködése is. Már a gépek segítségével sem tudtuk ők életben tartani. Körülbelül 3 órával ezelőtt a testvérét halottnak nyílvánítottuk. Ahogy Ms. Evans is mondta próbáltuk Önt értesíteni, de sajnos nem sikerült. Sajnálom hogy így kellett megtudnia a hírt. Őszinte részvétem...

- Tessék? Maguk mi a fenéről beszélnek? - Könnyeimmel küszködve, feldühödten szegeztem nekik a kérdéseket.

-Uram őszintén sajnáljuk a történteket. Mindent megtettünk Mr. Wesley-ért, de Ön is tudja hogy mennyire rossz állapotban hozták be. Mi már csak stabilizálhattuk, ennél többet nem tehettünk érte.

Nem hittem a fülemnek. Egyszerűen nem fogtam fel... Kétségbeesetten indultam el a 206-os szoba irányába. Ekkor a két nagydarab fickó a nyomomba eredt, és el akarták állni az utamat. 

-Kérem Mr. Wesley! Most nem mehet be az öcsséhez!

Úgy törtettem előre mint aki meg sem hallotta a hozzá intézett szavakat. Félrelöktem az ajtóból a két kigyúrt ápolót és benyitottam a szobába. Meglepő módon nem követtek engem.

James...az én kisöcsém ott feküdt az ágyában. A látvány szinte ugyanolyan volt mint amit 3 hete minden nap láttam. A különbség csak annyi, hogy nem voltak csövek, sem gépek amik arra utalnának hogy James beteg lett volna. Ezek nélkül úgy tűnt mintha csak aludna. Lassan, könnyektől megtelt szemmel haladtam az ágy irányába az elsötétített szobában.

Leültem a nekem fenntartott székre és kénytelen voltam végső búcsút venni a számomra legfontosabb embertől...

Nem tudom mennyi időt töltöttem vele. Talán pár percet vagy órát? Nem tudtam biztosan. Nem bírtam tovább a szobában maradni, úgy éreztem megfulladok ha nem jutok ki innen.

Lassan haladva indultam meg a recepciós pult felé. James orvosa a nyomomban volt, és közölte hogy mindjárt leviszik az öcsémet a hullaházba. Mintha nem is én lettem volna, mintha csak felülről láttam volna a jelenetet megtörten egyeztem bele a dologba. A recepciós nőtől kértem egy telefont mivel értesíteni akartam a hozzátartozókat, elsősorban a szüleinket.

Hatszori csörgés után végre az anyám vette fel a telefont. Tétovázva szóltam bele.

-Szia anya. Én vagyok Shane. A kórházból hívlak...-egy pillanatra elcsuklott a hangom a fájdalomtól. - Anya... az a helyzet hogy James...

- Shane. Tudok róla. Reggel felhívott az orvosa.
-Tessék? Te tudtad? Akkor hol a fenében vagytok!? Miért nem jöttetek még be?!

-Hamarosan bemegyünk, de apádnak dolga volt...

Annyira mérges lettem, hogy akár ölni is tudtam volna.

-Tudod mit anya?! Ne gyertek be! Egyáltalán nincs rátok szükségünk!

Azzal lecsaptam a kagylót. A nővérkék a folyosón kővé dermedve álltak és bámultak rám. 

Mint egy robot vettem tudomásul hogy el kell mennem. Dolgom van, el kell intéznem mindent a temetésre...

4 hónappal később...

Eltelt pár hónap. Az idő múlásával tudtam hogy kicsit könnyebb lesz, ami igaznak is bizonyult. A temetés után a munkába fektettem minden energiámat. Hónapokkal előre megterveztem a banda turnéjának állomásait, gyártottuk a dalokat. Minden olyan volt mint azelőtt. És mégsem...

Folyamatosan jártuk az országot, nőztünk, ittunk és drogoztunk. Mindent megtettem hogy ne emlékezzek. Próbáltam nem gondolni az öcsémre mert akkor minden csak rosszabb lett. A nappalok jól teltek, nem volt időm rágódni a múltamon. Az éjszakák viszont... Ha volt társaságom, ha nem, az agyam csak úgy zakatolt. Aludni altatók nélkül, sőt néha még azokkal is szinte lehetetlennek bizonyult. Folyamatosan tolakodtak be elmémbe a nemkívánt képsorok: gyerekkorom, az öcsémmel eltöltött vidám időszak. Mindig erősnek mutatkoztam, úgy tettem mintha semmi sem bántana. De valójában folyamatosan marcangoltam belülről önmagam.

Aznap este LA-ben volt a 200. koncertünk. Ennek örömére szerveztünk a zenekarral egy házibulit, ahová rajongóink egy része is hivatalos volt. Persze csak a gazdagabbik része. Mark, a zenekar basszus gitárosa állt hozzám talán a legközelebb a bandából. Vele elég sokat lógtam a turnékon kívűl is, jó fej srác. Jó haverom lett, majdnem mindent megbeszélhettem vele. Persze neki sem adtam ki magam. Felszínes volt a kapcsolat közöttünk, igazi barátaim nem voltak. Nem akartam hogy legyenek.

A hangulat foka a tetőre hágott, mindenki nagyon jól érezte magát. Túlságosan is jól. Csókolózó párocskák mindenütt, részeg fiatalok tántorognak. Hát igen ez a mai fiatalság. Én sem lehettem kivétel, alig tudtam menni olyan részeg voltam, és már csak egy valamire vágytam: nő kell nekem! Olyan fülledt meleg volt a házban hogy félmeztelenre vetkőztem és meresztgettem a szemem a jobbnál jobb csajokra. Egyik sem tűnt túl kaphatónak ami elég meglepő volt. Elvégre itt én vagyok a sztár az Isten szerelmére! Máskor alig várják hogy rám ugorhassanak, mi a fene van velük?!

Folytatódott a vadászat, tántorogtam jó barátommal, a sörös üveggel a kezemben. Jártam a házat,mentem egyik szobából a másikba, és nem volt vége. 

-Te jó ég mekkora ez a kib*szott ház?! Majd csak találok megfelelő alanyt. - gondoltam.

Időérzékem nem igazán volt a régi, de annyit fel tudtam fogni hogy már jó ideje járkálok. Kezdtem elveszíteni a türelmem és végül megláttam Őt.

Ott állt, az ajtófélfának támaszkodva nekem háttal, és épp valami suhanccal beszélgetett. Lassan végigmértem a kiszemeltem, és elégedetten állapítottam meg hogy ez a csaj ma éjszakára nagyon is megteszi. Fekete mini szoknyát, és vörös színű top-ot viselt. Haja váll alá érő, sötét barna színű. Alakja pedig épp nekem való. Nem terveztem hogy túl sokáig fűzném a csajt, ahhoz most nem volt kedvem.

Oda mentem hozzá, a fülébe súgtam egy szia-t, mire Ő mosolyogva köszönt vissza. Az eddig vele beszélgető srác felfogta hogy neki itt nem osztottam lapot. Körülbelül fél perces bájcsevej után magammal húztam egy üres szoba irányába. Kicsit nehéz volt dolgom, a 'hölgy' ugyanis nem volt még olyan illuminált állapotban mint én,de nem zavartattam magam: szép lassan elkezdtem leszedni róla a ruháit...

-Az alkohol és a drogok egyértelműen segítettek. Elnyomtam a bennem mélyen megtelepedett fájdalmat ami egyfolytában kínozni próbált. Egyelőre győztesnek éreztem magam, egy ideig képes voltam kikapcsolni a fájdalmat, viszont nagyon jól tudtam hogy ez az állapot csak ideiglenes.-

A kiszemelt vaddal elég jól haladtak a dolgok. Bár részéről éreztem némi csekély tiltakozást, mintha mondott is volna valamit, talán azt mondta:"Ne!"  viszont én nem zavartattam magam: ott csókoltam ahol értem, kezdtem igazán jól érezni magam azonban ekkor nem várt fordulat következett:

Egy lány rontott be a szobába, nem igazán értettem mi történik de mintha nekem kiabált volna valamit:

-"Engedd el a barátnőmet te szemét!"

1. Sziasztok!

 

Zsuzsa vagyok alias Juliet, és úgy döntöttem én is beállok a sorba és készítek egy blogot. Őszintén szólva nagyon izgulok hogy mi fog kisülni ebből, igazság szerint még magam sem tudom hogyan fog alakulni a történet. Van pár érdekes elképzelésem, és szívesen látlak titeket a blogomon ha kíváncsiak vagytok a folytatásra. 


 Friss minden hétvégén várható.
Előre is köszönöm azoknak akik olvasni fognak! :)


Juliet










Törés



"It lasted forever,and ended so soon..."

Ez a nap is csak úgy indult mint a többi. Mint minden áldott nap, vekkerem jelezte számomra hogy ideje felkelnem. Kedvtelenül bár, de ismételten tudomásul kellett vennem hogy egy új nap kezdődött. Más talán örülne ennek: új nap, ami talán egyenlő lehet egy új, ismeretlen és izgalmas kihívással. De számomra nem volt sem ismeretlen, sem izgalmas az amit ez az új nap tartogatott. Pontosan tudtam mi vár majd rám, nem áltattam magam azzal az ostoba tévhittel, hogy ma talán minden jobb lehet. Nem lehet az. Tudom, hogy nem. Hogyan is lehetne? Minden ami eddig fontosnak tűnt számomra, eltörpülni látszott jelenlegi problémáim mellett. Az az ember akivel mindig is a legközelebb álltunk egymáshoz, aki olyan volt számomra mint a levegő mely nélkül létezni sem lehet, itt akart hagyni engem. Egyedül...

Nem volt ez mindig így. Egykor még képes voltam élvezni a napfelkeltét. Örültem neki, ha egy új nap kezdődött, s kíváncsian vártam mit hozhatok ki belőle. Mindig is maximalista voltam, csakis a munkámnak éltem, igyekeztem mindent a lehető legjobban és legpontosabban csinálni. Persze csak ha a munkámról volt szó. Másban már közel sem voltam ennyire odaadó. Nem tartottam fontosnak sem a családom, sem a barátaim. Ha csak lehetett, igyekeztem elkerülni a velük való bájcsevejt, unalmas eszmefuttatásokat. Számomra ezek az összeröffenések legyen az családdal vagy a haverokkal nem jelentettek semmit. Nem érdekelt, untam az egészet. Ki akartam törni ebből a körből. Persze szerettem őket a magam módján, de jobbnak láttam nem kimutatni hogy egyáltalán vannak érzéseim. Így a biztosabb. Ennek okán nem igazán volt jó a viszonyom a szüleimmel, ha egy évben egyszer találkoztunk az már soknak számított. Egyetlen ember volt aki megértett engem, aki nagyon is sokat jelentett számomra, akivel szinte minden percemet együtt töltöttem: az öcsém. James 4 évvel fiatalabb nálam, de olyan Ő nekem mintha az ikertestvérem lenne. Legyen szó bármiről mindig megegyezett a véleményünk, benne voltunk minden őrültségben, amik miatt tini korunkban nem egyszer kerültünk kisebb-nagyobb csávákba. James... Ő számomra a legfontosabb ember, egész életünkben úgy éreztem én tartozom érte felelősséggel. Mivel a szüleink munkájukból kifolyólag sokat utaztak, általában nekem kellett vigyáznom az öcsémre ha egyedül maradtunk. Ezt azonban én egy cseppet sem bántam. Már már egyfajta munkaköri leírásomnak számított az öcsémre való felügyelés. Megvédtem Őt mindentől amitől csak lehetett. Így volt ez mindig...

  De most mikor James már felnőtt férfi, 24 éves, most nem vagyok képes megvédeni Őt. Nem tudom, egyszerűen nem megy. Nem tehetek semmit. Itt fog hagyni engem, és mindennek vége lesz...

A nevem Shane. Van egy rockbandám, másom sincs. Én alapítottam az együttest még a gimiben néhány haverommal. Sosem gondoltam volna, hogy komolyabban is foglalkozhatnék a zenéléssel. Mindig is imádtam dalokat írni de hogy a gimi után is fennmarad majd az együttes azt nem hittem volna. De bizony így lett, és ma már befutott együttesnek számítunk. Én vagyok a frontember, énekelek és gitározom. Turnékra járunk, ahol több ezer sikítozó tinilány csápol nekünk a koncertek alatt. Minden második este új város, és minden második reggel egy új, ismeretlen csaj mellett ébredek fel. Nem tagadom hajtjuk a csajokat, olykor még versenyezni is szoktunk egymást közt, hogy ki tud több csajt beújítani egy turné alatt. Általában én szoktam nyerni. Na nem mintha ehhez szükségem lett volna egy bandára, mindig is sármos és jóképű voltam, egyszóval népszerű a csajok körében. Az hogy rockbandát alapítottam csak hab volt a tortán. Nem számított semmi más, csak a pia, a drogok és a nők. Mindenem megvolt: pénz, hatalom a szakmabeliek tisztelete. Az öcsém is tagja volt a bandának még pár éve, ő volt a dobos. De még milyen jó dobos. Újabb közös vonás volt az öcsémmel a zene iránti szenvedélyünk. James azonban 2 éve megunta a dolgot, mondván ő új életet akar kezdeni, rendes állást keresni. Bár sajnáltam hogy James otthagyta a bandát, ráhagytam a dolgot. Ha új életet akar kezdeni, csak tessék. Mivel James majdnem annyira jóképű volt mint én, úgy voltam vele hogy több csaj marad majd nekem.

Folytatódott a mindennapos rutin:  új dalok gyártása, a turnék szervezése. És persze egy kevésbé jóképű új dobos beszerzése.

Éppen Baltimore-i koncertünk megtervezésének kellős közepén tartottam, amikor megcsörrent a mobilom. Rápillantottam az órára, hajnali 3-at mutatott. Ismeretlen szám. Vajon ki a franc lehet az ilyenkor? Kissé zabosan szóltam(szinte ordítottam) bele a telefonba.

  - Ki az?!

  - Mr. Wesley?

  - Hát ha őt hívta akkor igen, én vagyok Shane Wesley. Ki maga?

  - Igen, öhm...Elnézést kérek a késői zavarásért de egy fontos ügyben keresem.

  - Éspedig?!

  - Az öccséről van szó. Kórházba került pár órával ezelőtt. Eszméletlen állapotban hozták be, és csak azután tudtuk kideríteni az ön elérhetőségét miután pár percre magához tért és...

  - James? Mi van az öcsémmel? Mi történt?! - üvöltöttem a vonal másik végén levő férfi fülébe.

  - Baleset érte. Sajnos elég súlyos az állapota. Kérem amint tud, jöjjön be hozzá a kórházba.

  - Baleset? Miféle baleset?! - meg sem vártam a férfi válaszát kinyomtam a telefont, magamra kaptam a kabátom, és rohantam is a ház elé hogy taxit fogjak.

Sikeresen taxiba szálltam, és csak ekkor tudatosult bennem mennyire is félek. James... Ha történne vele valami nem tudom mihez kezdenék. Miközben a kórház felé tartottunk a New York-i éjszakában egyre csak felidéződtek bennem a telefonáló férfi szavai: "Sajnos elég súlyos az állapota. Kérem amint tud jöjjön be hozzá..."

-Ezt nem hiszem el. Ez nem velünk történik. Hogyan lehetséges ez?- Ilyen, és hasonló gondolatok cikáztak át az agyamon, mikor hirtelen azt vettem észre hogy megérkeztünk. Gyorsan dobtam valamennyi pénzt a taxisnak, kipattantam az autóból, és eszeveszett tempóban rohantam be a kórház bejáratán. 'Kissé' izgatott állapotban megérdeklődtem a recepciónál hol találom James Wesley-t majd az információ birtokában rohantam a 206-os szoba irányába. Szinte berúgtam az ajtót, és a látványt ami a szemem elé tárult sosem fogom elfelejteni: valóban az öcsém feküdt ott, tele kisebb nagyon sérülésekkel. Mindenféle csövek lógtak ki belőle: egyik az orrából, másik a szájából, a következő a karjából. Kábultan álltam ott és néztem őt. Egy érdes hang szólított meg, de el kellett telnie pár másodpercnek mire felfogtam hogy James orvosa volt az. Üveges tekintettel fordultam oda hozzá.

- Mr Wesley. Az öccsét súlyos autóbaleset érte. Koponya alapi törése a legsúlyosabb, de emelett számos sérülést szenvedett. A tüdeje összeomlott, önállóan képtelen lenne levegőt venni, ezért van gépre kapcsolva. A koponyáját ért súlyos ütés következtében kómába került, és nagy valószínűséggel visszafordíthatatlan agykárosodás érte. - Az orvos nagyot sóhajtott- Nem tudjuk megmondani hogy valaha felébred-e. Ha igen egész életében gépekre lesz kötve. De sajnos kicsi rá az esély, hogy magához tér a közeljövőben.

Mr Wesley... Őszintén sajnálom.

Ezzel kiment. Hallottam minden egyes szót amit mondott, mégsem tudtam felfogni jelentésüket igazán. Csak annyit tudtam, hogy az öcsém ott feküdt, magatehetetlenül. Az én kisöcsém, akit eddig mindentől és mindenkitől képes voltam megvédeni. De most...

Két hete már. Két kerek hét telt el a baleset óta, de James állapota egy cseppet sem javult. Az orvosok nem tudtak semmi jóval biztatni. Azt hajtogatták nem várható semmilyen érdemleges javulás.

Ma is mint minden reggel gyorsan lezuhanyoztam, fogat mostam, felöltöztem és irány a Memoriam kórház. A baleset óta szüleink mindössze 2-szer látogatták meg James-t. Másra nem is számítottam, mindig is én törődtem vele igazán. Talán valami csodát várva nyitottam be a 206-os szoba ajtaján.

De semmi nem történt. Ugyanaz a látvány tárult elém, mint 2 hete minden áldott nap. Haldokló öcsém látványa. Mindig is próbáltam erős maradni. Eddig sosem sírtam, többnyire csak üveges tekintettel bámultam magam elé, és átkoztam a napot amikor a baleset történt. Hiába mondták hogy nincs remény, én mégis bizakodtam. Azonban ma valami megváltozott, mintha megtört volna bennem valami.Lerogytam egy székre az ágya mellett, s fejemet kezére hajtva buggyantak ki szememből a kerek könnycseppek.